A szobor

A Fahidi Éva-díj tárgya ennek a különleges szobornak a kisméretű másolata, amely a legnehezebb körülmények között is megnyilvánuló szabadságvágyat, reményt és az együttműködés fontosságát szimbolizálja.

Fahidi Éva a szoborról

A munkatáborban gránátokat gyártottunk. A gránátra az jellemző, hogy nem nagy, nem foglal el sok helyet, de iszonyatosan súlyos, nehéz. Aki azt a szobrot csinálta, úgy hívják, hogy Weisz Anikó

Én meg úgy hívom, hogy az én második felem, mert ő volt az egyik felem, én voltam a másik. Mert egy ágyban aludtunk, egy ilyen dupla ágyban egymás fölött, és az ötös soron belül is mindent együtt csinálunk. Az ötös soron belül is még  külön mi rettenetesen összetartottunk. Gyönyörűségesen szép anyja volt, és ha valami nagyon nagy jót akartam, vagy láttam, hogy nagyon le van törve, akkor azt mondtam neki: Tudod, most az jutott eszembe, hogy milyen gyönyörű édesanyád van. És ettől mindig teljesen boldog volt, és ezt mondtam neki, akkor is, amikor már tudtam, hogy az édesanyja legfeljebb gyönyörű hamu lehet. 

Anikóból New Yorkba ment férjhez, és szobrász lett belőle, és a szobor bennünket, kettőnket ábrázol, Anikót meg engem. 

Anikó az, aki cipeli ezt az elviselhetetlenül nehéz gránátot.
És a másik alak, az vagyok én, mert mindig bíztattuk egymást:. megyünk haza, mert otthon várnak a szüleink. És madarat tartok, a madarat, amelyik hozza majd nekünk a szabadságot, és elvisz minket haza.